Ünnepélyesen fogadom~

"Ünnepélyesen fogadom hogy nem leszek többé szerelmes

Én nem leszek sohasem a játékszered, ne legyél velem rendes!"

Hát... ez az év is elkezdődött. Volt egy nagyon jó szilveszterem, szóval jól is indult, imádom az új sulimat, és igazából most minden heppi. Kivéve azt hogy ídösapám kitalálta hogy hazudozó vagyok, szóval... Rettenetesen morgok rá. De valahol el is kéne kezdeni.

Kisgyermekgondozó-nevelőnek tanulok, és meglepően nehéz. Már nagyon várom hogy kicsikkel legyünk, bár kicsit tartok attól, hogy amint ez beteljesül, azt fogom kívánni, hogy bár ne lennénk, haha. 

Gyorsan teltek a hónapok, átestünk két conon is, a télinek nagy volt a visszhangja, szóval szerintem senkinek sem kell említenem, hogy mekkora volt a sor, és mennyien rekedtek kinn, a fagyban.

Jajj, tényleg, kollégista lettem, szóval jelenleg félig Pesten lakom :) És az a vicc, hogy még így sincs időm sokszor senkire. Vagy éppen energiám, amiből két hete amúgy is alig van.

Átestem az influenzán, ráadásul rámtört a téli depresszió, néha úgy érzem magam mint egy hullámvasúton, de próbálom elnyomni, vagy nem kimutatni a dolgot.

Aztán jött apám :)) Egy kedves levelet írt anyunak, az előzmények nem fontosak. A lényeg az, hogy türelmetlen vagyok. Legszívesebben most megírnék neki mindent. Azt állította hogy hazudtam, mikor csak az igazságot írtam neki. Semmi okom nem volt arra, hogy hazudjak.

De ő már csak jobban ismer több ezer kilométer távolságból, és úgy, hogy egész napot utoljára kb. 10-11 évesen töltött velem :)
Megírnám neki hogy nem ismer.
Hogy semmi köze hozzám.
Megírnám neki, hogy majd akkor játssza az apa szerepét, ha be is tölti azt.
Megírnám neki, hogy igen, fontosak a barátaim, mert nekem legalább VAN ÉLETEM, és nem az AC meg a gép és a tv előtt ülök egész nap.

Megírnám neki, hogy nekem ez a "japán hülyeség" a hobbim, a fél életem, ettől leszek kerek és egész. Ha később kinövöm, hát kinövöm, de könyörgöm. Mindenkinek van hobbija. ((A szerencsésebbeknek hobbitja is))
Megírnám neki, hogy mennyire mérhetetlen dühöt éreztem iránta, amikor megríkatta a számomra legfontosabb embert a világon. Amikor MERÉSZELT olyat írni anyunak, amit igazán nem érdemelt meg.
Megírnám neki, hogy a volt nevelőanyámmal jobb a kapcsolatom, mint vele, a vér szerinti apámmal.

Megírnám neki, hogy mennyi mindenben téved. Hogy nem ismer, hogy félreért engem, hogy csak megjátssza a bölcs szerepét, azt, aki mindent tud, csak mert mögötte áll a "kor". Állhat mögötte akármennyi, még én is tudom, hogy nem úgy kell apának lenni, hogy évente egyszer hazalátogatsz egy-két napra, kiosztod a gyereket a picsába, szerinted ezt rosszul csinálja, szerinted azt nem úgy kéne, életviteli tanácsokat adsz miközben te is egy kibaszott léhűtő voltál egész életedben, majd lelépsz, és soha nem is keresed. És utána még neked áll följebb, h. a gyerek nem kíváncsi rád.
Szép :)
Elkap az ideg ha erre gondolok, és várom a napot, amikor a szemébe mondhatom. Amikor láthatom majd ahogy megtörik, hogy a SAJÁT LÁNYA vág ilyeneket a fejéhez, hogy egyetlen gyermeke fogja vele közölni; öregkorára egyedül fog maradni, senki nem áll majd mellette.... És az egyetlen, akire számíthatott volna, aki naivan még próbált hallgatni a szavaira, mikor mindenki mondta hogy hülyeség... Azt most vesztette el.
Ha igazán gonosz lennék, hozzávágnám, hogy úgy fog meghalni, ahogy az apja; magányosan.
De papából én csak a gyerekkori jókra akarok emlékezni. Arra a csillogásra, amit akkor láttam a szemében, amikor pici voltam, és fölnéztem rá. Hogy én voltam a kis unokája, akit - ha a maga morcos módján is - de nagyon szeretett.
Egyszer majd elmondok neki mindent. És abban nem lesz köszönet. Azt hiszem, egy lezárás lesz, lehet nem a legszebb, de muszáj lesz kimondanom. Ki akarom. Egyszer.

Találkoztam Vikivel és Lexivel, és egy hatalmasat buliztunk :D Annyira jó volt, eszméletlenül élveztem! Imádom ezt a két lányt, és Lexi.... Gyerekek, még ilyen szerelmes embert! Egész este azt hallgattuk h. mennyire boldog, szinte kicserélték... Annyira örültem neki, egyszerűen annyira átjöttek az érzelmei, hogy majdnem könnyekig hatódtam. Rengeteget szenvedett az a lány, sokat megélt, átvészelt, és most olyan boldog, hogy szavakkal elmondani sem tudom. Azt a csillogó ragyogást kellett volna látni a szemeiben, a vibrálást, a kisugárzását érezni... Mint egy kamasz, aki az első szerelmét éli, pedig már fiatal felnőtt :)
Vikimet meg vigasztaltuk, és részben neki is szól a fönti Anna & The Barbies részlet, meg úgy az egész szám.
Részben pedig a 19. születésnapomat ünnepeltük. Hihetetlen és fura érzés kimondani, mint minden évben, amikor eggyel több leszek. Annyira idegen, és hozzám nem illő, nem is tudom megmagyarázni... De majd változik, ezt is megszokom, és addigra megint eltelik egy év, fordul egyet a föld, és kezdhetem szokni a bűvös második x-et.... Ugh.

Amúgy alkotói válságban szenvedek. Se a rajzolás, se az RPC, se az írás nem megy. Olyan kőkemény artblockom van, hogy az nem igaz. Ötletek, tervek néha jönnek, de sehol a motiváció hogy befejezzem, vagy éppen elkezdjem. Remélem nem fog sokáig tartani, mert alkotni akarok, valami újjal akarok büszkélkedni, de egyenlőre csak szenvedek és tervezgetek, haha~
Bár hiszem hogy ez a bejegyzés az első lépés, ugyanis ezt is már régóta terveztem.