IV. NOÉ Cicás nap *-*

"A macska érzelmei teljesen őszinték; az emberi lények mindenféle okoknál fogva elrejthetik érzelmeiket, de a macska sohasem tesz így."

/Ernest Hemingway/

  Szóval ma ikertesómmal a Noé állatotthon Cicás napján jártunk. Eleve úgy kezdődött, hogy fél órát késtem, mert nem értem el a korábbi vonatom, és szegény Lilum kint állt a megállóban. Pont akkor ment volna, amikor odaértem xD
  Aztán elindultunk először az Örsre, aztán KI A FRANCBA egy busszal. Már majdnem Pécelen voltunk, sőt, megláttam az ismerős utcát, de eggyel tovább mentünk véletlenül. Szerencsénkre pont jött vissza busz, és elindultunk a semmibe.... Mentünk, mentünk, és egyszer csak egy hölgy megmutatta, hogy merre kell menni, mélyen, bent az erdőben. Meg kell mondjam, eléggé el van dugva, de nagyon szép hely *-* Voltak lovak is (( DE SZÉPEK VOLTAK, kihaltam *-*)), meg volt egy nagy felirat; "KUTYA SULI". Én meg így; "Nézd Lilu, kutyabuli! *-*" "Az nem kutyabuli, hanem kutya SULI xD" 

  Aztán bementünk, és aaaaa rengeteg sok kutya volt, és aranyosak voltak és kis kedvesek, és dobtunk konzervet sípolós labdával, amit az egyik kis boxer állandóan meg akart szerezni, ennivaló volt xD Lilu nem találta el, én háromból kétszer eltaláltam C: Ettünk sütit is, meg vettünk emlék mézeskalácsot *-*

Emlék kalács C:

 Aztán megnéztük a MacsKávézót, és simogattuk a cicákat, bár a holesik-holnem idő miatt nem sokan voltak kint :< Volt egy félszemű szépség, aki folyamatosan bújt, és dorombolt Lilunak, ennivaló volt *-* Aztán csináltunk pár alig minősíthető selfie-t, és megsimogattam egy kis vaddisznót ;W; OLYAN ÉDES VOLT, és ahogy ment, folyamatosan, alig hallhatóan röfögött, és drótszőre volt, és aflknfjkngjk.

  Utána ugráltunk trambulinon, és vagy 10 évet letagadhattunk mindketten xDD
Ja, igen, a nap témája a hippi volt, szóval én fejdísszel mentem, Lilukának meg vittem a cicafület, de nem tűnünk ki a kevés emberből túlzottan :'D

  Egész nap fankodtam a két rókára, és nagyon haza akartam őket hozni, de anyu nem örült volna :c Meg egy nagyonbolyhos kutyust és egy vizslát is, meg a félszemű cicát, meg volt egy vörös cica, HAAAAA ő annyira ennivaló volt *-*
  Később volt ebéd is! owo Kaptunk paprikáskrumplit, meg gyümölcsös rizst, és házi kenyeret :DD Utána volt tombola, és végül elengedtünk lufikat azokért a cicákért, akiket már nem lehetett megmenteni... Olyan megható pillanat volt, egy szomorú zene szólt alatta (("Viszlát barátom... Már nem fáj úgy..." stb szövege volt QAQ)), és annyira elérzékenyültem, hogy elsírtam magam. De többen is megkönnyezték. Szívszorító volt.

  Elindultunk vissza az Örsre, és ahogy sétáltunk volna ki, elkezdett szakadni, erre egy csaj fölajánlotta hogy kivisznek minket, és tök rendes volt tőle! :DD

Szóval összességében jól éreztük magunkat, támogattuk is a Cicamentőket, családias volt a hangulat, sokat nevettünk, és megérte kimenni, még ebben a  borongós időben is :) ♥

Gombadömping~

"Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy a következő

írás depire érzékenyek és trollok számára nem ajánlott!"

Ohh Gog.

Az érettségi hét amúgy is nehéz. Stresszelni a vizsgákon, később a szóbeliken, a jövőn kattogni, a felnőtté válás küszöbén rekedni, mit lehet és mit kéne tenni, van-e tovább, és ha igen, merre? Tudd azt is, amit már ezer éve tanultál, felelj meg itthon, de dolgozz is esetleg. Amíg eddig csak lazítottál, most ezt nem teheted meg.
És tudjátok mit? Nem érdekel.
Ezt úgy értem, hogy ezeken igazán nem izgulok. Ma reggel, a töri előtt volt egy kis gyomorgörcsöm, de miután belekezdtem, úgy éreztem; igen, meg tudom csinálni. És a szóbelik is meglesznek. Tudni fogom.
Tudom mit akarok a jövőmtől. És ezért ki is állok. Amint túl vagyok ezen a megpróbáltatáson, már csak rajtam fog állni hogyan aknázom ki a lehetőségeimet, hogy megragadom-e az alkalmakat, és beleadok-e mindent. És eddig úgy néz ki, ez nem is lehetetlen.

Emellett van egy csomó barátom, akik szeretnek, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Nagyon szeretem őket, és sokat jelentenek nekem egytől-egyig.

És mégis.... Volt már veletek is olyan, amikor az életetek "teljesnek" látszott, úton voltatok a terveitek megvalósítása felé, és valami mégis hiányzott?

Pár hónapja kongtam az ürességtől. Nem tudtam magammal mit kezdeni, csináltam a dolgokat amiket kellett, robotszerűen, és hiába volt sokszor szünet amikor azt csinálhattam, ami jól esett, valami hiányzott az egészből. Aztán PÜFF arcon csapott a motiváció, tudtam mit akarok tenni, és miért, hogy kinek és mit akarok megmutatni, bebizonyítani, hogy magamért küzdök, de úgy, hogy közben ... végig volt más is. Időnként voltak hullámvölgyek, de többnyire boldog voltam, a tavasszal megérkezett a napsütés is, igazán nem kívánhattam többet.

Kevés ember van akiben teljesen megbízom. Akinek azonnal elmondom, ha valami bánt. Akihez fordulok, ha gondom van, ha elakadtam, ha valamit nem értek, vagy csak úgy érzem, még nincs elég tapasztalatom hozzá, esetleg bizonytalan vagyok.... Kb. két-három ilyen ember van. Ehhez nekem az kell, hogy tudjak bármikor beszélni az illetővel. Hogy biztos legyek a kapcsolat stabilitásában.

És vicces, de mindig olyankor dől meg ez a stabilitás, amikor már épp kezdem elhinni hogy létezik.

Bánt hogy átverem az embereket. Hogy mindig jobbnak mutatom magam, mint aki vagyok. Nem kell az ellenkezés, ismerem magamat. Tisztában vagyok a hibáimmal, és sokszor gondolkoztam már azon, hogy ha én egy kívülálló lennék, és találkoznék egy ilyen emberrel.... vajon el tudnám viselni? Hogyan reagálnék rá? 

Időnként úgy érzem, túl nagy terhet rakok egy-két emberre. A barátságunk túlságosan felbolydítja mások életét, mivel engem meg kell tanulni kezelni és elviselni, és erre nem mindenki képes... Elgondolkoztam már sokszor azon, hogy pár embernek mennyivel könnyebb lenne nélkülem. Ha továbbra is a barátom maradna... de nem terhelném le annyira. Ha nem raknék rájuk annyi terhet, ami ezzel jár... Ha nem fedném föl tovább magam nekik.

De ezek nélkül a barátságok nélkül.... rájöttem mennyire magányos vagyok. Sok barátom van, mégis kevés van, akiben ennyire meg is bízom. Akit érdemesnek találok arra, hogy megbízzak ennyire.

Lehet apámnak volt igaza. Ha ennyin kiakadok, a jövőben nem fogok megállni a lábamon. És akkor?? Ha egyszer el kell buknom, úgy is el fogok. De az nem most lesz.
Most lehet azzal jönni, hogy mártírkodom.... Ez nem így van. Én tényleg csak azt szeretném, ha senkit sem kéne megterhelnem azzal, hogy a barátom. Hogy normálisan is meg lehessen maradni mellettem.... Hogy ne legyen ennyi fölösleges érzésem, vagy legalább tudjam őket kordában tartani, megszüntetni, vagy legalább eltitkolni....

Ma elgondolkoztam hogy hogy, és miért lettem animés. És rájöttem; akárhányszor előjön ez az üres érzés... mindig az animék és mangák azok, amikkel igyekszem kitölteni, és elterelni a figyelmemet~ Vicces, haha~

"Csak az lehet igazán szomorú, aki már tapasztalta milyen boldognak lenni."