Doitsu születése~

Ez egy nem olyan régi Hetalia ficim, amit be is fejeztem (fogjuk rá .-.), és nem is lett olyan rossz. (De nem mondtam hogy tökéletes ˇˇ) Enjoy~

Délután 6-körül járhatott. Legalább is Gil erre tippelt. A nap szép lassan elindult lefelé, és narancsszínű fényével itatta át a dombokat, a felhőket és az eget is. A madarak csicseregve repkedtek ágról árgra, a virágok egykedvűen ontották magukból édes illatukat, hogy a méhek és pillangók rájuk találhassanak. A puha pázsit fénylett a lemenő nap fényében. Gilbert számára soha ilyen zöldnek, ilyen hívogatónak nem látszott azelőtt. Az ablakon beszökő napsugarak kellemesen simogatták a kis ország arcát, és szinte csábították a szabadba. A hátsó kertben a focikapu és a labda magányosan állt, és csak arra vártak hogy kis gazdájuk végre játszon velük. A focizásra szánt pázsit mellett a kis tóban a halak csodálkozva figyeltek: csend van a kertben. A medence sem csattogott vadul a felverődő hullámoktól: mereven állt félig árnyékba burkolózva. 

 Gilbert a könyvtár ablakában kialakított párkányon gubbasztott, ott ahol téli estéken Germániával is szoktak: ilyenkor meséket olvasnak, forrócsokit isznak, és az egymás társaságában eltöltött minden perc megmelengeti szívüket. De most jó idő volt, és ő egyedül kuksolt a hatalmas, könyvekkel teli szobában. Körülötte zsirkréták hevertek szanaszét, színes, kidíszített lapokon. A kis Poroszország ezer meg ezer haditervet kovácsolt, hogyan szerzi meg egyesével a szomszédos területeket, és végül hogyan lesz övé az egész világ. Négy lapból álló ádáz csatát vívott azzal a furcsa, Magyarország nevű fiúval. Természetesen a végén ő győzött. De már mindent lerajzolt, már az egész világot meghódította, az idő mégsem akaródzott gyorsabban telni. A kis faház felső emeleti ablakában ülő Prussia, kívülről úgy tűnt, mintha kirakati bábú lenne; már lassan 7 órája az ablakban ült, és csak bámulta a kaput és az elülső kertet. Egész pontosan azóta ült ott, hogy Germánia elment. Azt mondta, délután meglepetéssel tér haza, és ő egyetlen pillanatot sem akart elmúlasztani. Nagyon is jól ismerte az öreg országot; kiszámíthatatlan volt mikor tér haza. 

 Prussia unottan bámulta az elülső részt- már amennyit a terasz tetejétől látott. Látta az álmosan ásítozó kutyáját, aki az óljának árnyékába húzódott a meleg napsütésről. Látta a hatalmas sövénykerítést, melyet Germániával ők ültettek. A düllő összes többi házát, és a kint játszó gyerekeket is látta, ugyanis az övék volt az utolsó ház, a zsákutca vége, az, ami után már csak a végtelen táj következett. 

Hirtelen megpillantott egy ismerős alakot közeledni az utca végén: jön Germánia! Gilbert leugrott a párkányról, és szélsebesen az ajtónak eredt. Ám olyan lendülettel indult neki, hogy megbotlott a felgyűrődött szőnyegen, és átrepült a küszöb felett. Hasraérkezvén először megilletődött, majd a sírás határára került. De nem akart sírni. Hogy nézett volna ki, ha egy olyan awesome ország mint ő, sírva fogadja a hazatérő nagyapját? Feltápászkodott, és egy könycsepp gördült végig az arcán. Ellenőrizte sebes lábacskáit, majd újra futni kezdett, mintha mi sem történt volna. A fapadló panaszosan recsgett, miközben Gilbert egy versenyautó gyorsaságával száguldott le a falépcsőkön. Miután leért, megkerülte a lépcsőt, végigrohant a folyosón, majd megtorpant. A hatalmas faajtó ijesztően meredezett előtte, és a kabáttartó, mint egy szigorú biztonsági őr, őrizte az ajtót. Máskor megijedt volna, de most nem. Mérgesen ráncolta a szemöldökét, úgy érezte, egy sárkánnyal készül szembeszállni. Ahogy meghallotta a lépéseket a teraszon, megszeppent. Mi lesz ha mégsem Germánia az? A hatalmas ajtón kattant a zár, és lassan nyílni kezdett; egy vigyorgó szőke fej bukkant elő mögüle.

 - Azt hittem már sosem érsz haza Germánia!
 - Ó, te végig itt vártál rám?
 - Dehogy! Igazából a könyvtár ablakából figyeltelek.... Hoztad a meglepetésem?
 - Persze, itt van a dombozomban.
A kis ország türelmetlenül nógatta nagyapját; mutassa meg neki a doboz tartalmát. Ám az sejtelmesen kacsintott:
 - Majd mindjárt megtudod.
Germánia bement a konyhába, Poroszország pedig követte őt. Letette a dobozt az asztalra, a pici országot felültette egy székre, és leemelte a doboz tetejét. A kis állat, amint megérezte hogy szilárd talajon áll, csipogni kezdett. Először csak halkan, félénken, majd egyre erősebben, egészen erőszakosan. Germánia felnevetett:
 - Mintha csak téged hallanálak, csak csibében!
 - De nagyapa! Én nem vagyok ilyen kicsi...
Prussia puffogni kezdett, ami hihetetlenül aranyossá tette. A nagyapja szeretettel nézett rá, majd meghúzkodta a pofiját. A kis csibe tovább méltatlankodott. Ő is itt van, miért nem figyel rá senki? Hogy észrevetesse magát, kikászálódott a dobozból, majd egy hirtelen ugrással Gilbert vállán, végül fején termett. A két ország meglepetten figyelte, majd nevetni kezdtek. A mély, öblös nevetés, és a gyermeki, ártatlanul csilingelő kesesese harmónikusan vizhangzott a konyhában. Germánia végignézett unokáján.
 - Hát veled meg mi történt? Csak nem háborúzni voltál?
Prussia hófehér ruhája hamuszürkévé változott amikor elesett, helyenként el is szakadt. Térdéből szivárgott a vér, arcát felszáradt könnyek nyoma borította. Amúgy is kócos haja még kócosabb volt; a csibe felettéb jól érezte magát benne. Mégsem merte bevallani nagyapjának az igazságot. Biztosan kinevetné ha elmesélné, hogy a nagy sietségben orra bukott a szőnyegben. Inkább elterelte a szót.
 - Germánia, mi a neve?
 - Minek?
 - Hát a csibének!
A "csibe" csipogott egyet, mintha ő maga akarta volna elárulni.
 - Az még nincs neki, gondoltam majd te elnevezed.
Gil gondolkodóba esett. Annyira töprengett, hogy nagyapja végül tanácsokkal kezdte ellátni.
 - Mit szólnál mondjuk a Pi-hez? Úgy is állandóan azt mondja.
A csibe is és a kis ország is méltatlankodó pillantást vetett Germániára.
 - Nagypapa, az nem elég awesome! És mivel én vagyok a legaszömebb ország, ilyen név kell neki is.
 - És mi lenne ha Csibinek hívnád? 
 - Az olyan lányos! És ő fiú. 
 - Hmm. Hát ha awesome nevet szeretnél... Miért nem hívod Gilbertnek?
 - Egy madarat nevezzek el magamról? Ez megalázó. 
A kis csibe meghúzta fiatal gazdája haját, aki erre azonnal helyesbített:
 - Ááá, úgy értem ha mindkettőnk Gilbert, nem fogjuk tudni kinek szólnak éppen. (De ő továbbra is csak egy madár.) Viszont mivel a Gilbert olyan awesome név, lehetne mondjuk.... Gilbird! Tetszik neked a Gilbird?
 - Igen, egészen jól han...
 - Hozzád ki szólt Germánia?
A kis madár örömmel csipogott és Prussia érezte, elválaszthatatlan barátok lesznek.

 Teltek múltak a hetek. Gilbert és Gilbird mindent együtt csináltak. Együtt ettek, együtt fociztak, együtt úsztak a medencében, együtt zaklatták a madarakat és a halakat. Barangoltak az erdőben, felfedezték a közeli dombokat és völgyeket. A gyerekekkel játszottak az utcán, és mindenki csodálta Gilbird okosságát. Prussia kimondhatatlanul büszke volt kis barátjára. Az idő közben lassan őszbe fordult. A lehulló avarok, és az őszi táj még több szórakozást, és felefedezni valót nyújtott a két kalandor számára. Már akkor sem unatkoztak ha Germánia nem volt otthon- ami egyre többször fordult elő. Azt mondta, üzleti ügyei vannak. Volt olyan hogy reggel elment, és egészen késő estig nem is tért haza. Prussiára olyankor egy-egy fiatal és nagyon csinos hölgy nézett rá időnként- valamelyik, nagyapja szeretői közül. Elkezdte furdalni a kíváncsiság: érezte hogy valami készülődik, csak azt nem tudta hogy mi. Gilbirddel napestig ötleteket gyártottak és firkáltak. Talán területeket hódít. Lehet hogy éppen borozik Róma nagyapussal. De az nem annyira valószínű. Amikor ez megesett, Venezianot, Róma unokáját mindig áthozták Gilberthez- vagy éppen fordítva. Gil unalmasnak tartotta őt- egy ijedős kislány volt csupán, aki szerette a pastát és a siestát. Amint ezen gondolkoztak, kapucsukódást hallottak. Prussia az órára nézett: fél hét volt. Feltünően korán ért haza hőn szeretett nagyapja. Fejére helyezte Gilbirdet, és leszaladtak a lépcsőn. Germánia éppen akkor lépett be az ajtón- egy óriási csomag kíséretében. Prussia szeme felcsillant. 
 - Germánia, ez a hatalmas ajándék az enyém?
Nagyapja nevetett.
 - Abban igazad van hogy ajándék, sőt abban is hogy hatalmas. De ezzel te már nem tudnál mit kezdeni. Viszont segíthetsz összeszerelni.
Megindultak felfelé a lépcsőn, és amikor felértek a tetejére, Gilbert meglepődött. Nem a könyvtár szobába mentek, de nem is az övébe vagy a nagyapjáéba. Egyenesen a hátsó, utolsó kis szoba felé tartottak, ahova a kis országnak mostanában tilos volt belépnie. Nagyapja ha hazaért, mindenféle csomagok kíséretében eltűnt az ajtó mögött. Furdalta a kíváncsiság, és most végre megpillanthatja mit titkolt Germánia! Kinyílt az ajtó, és nagypja a csomag kíséretében eltünt mögötte. Gilbert habozott. Amire eddig úgy vágyott, amit annyira látni szeretett volna.... Most csak pár lépésre van tőle. De mi van ha mégsem akarja látni? Gilbird türelmetlen csipogása ébresztette fel gondolataiból. Vett egy mély levegőt, és elindult. Félénken kukkantott be az ajtón. A szoba krémszínű lett, valami kellemes illat lengte be- Prussia úgy emlékezett, ezt hívják babaillatnak. Neki is volt amikor kicsi volt, de ő nem érezte soha sem. Kis vidám figurák voltak a falra festve, egy fehér pelenkázó és egy fehér szekrényke állt a szobában. A sarokban egy picike könyvespolc, mellette egy babzsákfotel terült el. Egy pici játékos doboz, amely tele volt babajátékokkal, éppen befért az ablak alá helyezett bölcső mellé. Germánia a szoba közepén állt, és a csomagot boncolgatta. Gil ránézett a papírra ami mellette hevert- egy kiságyat ábrázolt. Miután segített nagyapjának összeszerelni a kiságyat, megzavarodva kisietett a szobából. Az este hátralevő részében alig szólt nagyapjához, csak hallgatott és gondolkozott. Germánia sem szólt őhozzá. Aztán eljött a lefekvés ideje, és nagyapja mesélt egy történetet. Prussia kérdőn nézett az ágy végénél ülő országra.
 - Germánia.... Mi ez az egész? A bölcső meg minden.....Én ezt nem értem. Nem vagyok már ennyire kicsi... És Gilbird sem.
Germánia unokájára nézett, megsimogatta kis szürke fejét és elmosolyodott.
 - Tudod Poroszország, kistestvéred lesz. Egy új kis ország jön ide, akiről neked kell majd gondoskodnod. Kíváncsi voltam, hogy boldogulnál-e egy új jövevénnyel, ezért hoztam Gilbirdet. És úgy látom egészen ügyesen elboldogulsz majd.
A kis ország szeme felcsillant. Ha az új országot is uralma alá hajtja, elkezdheti az egész világ meghódítását.

A másnap nagyon lassan telt. Germánia már hajnalban elment, de hagyott egy üzenetet a konyhaasztalon, hogy nem egyedül tér haza. Gilbert számára még lassabbnak tűnt az idő múlása, mint amikor Gilbirdet várta. Semmi sem kötötte le 5 percnél tovább a figyelmét, még kis barátja sem, aki sértődötten csipogott fején. Csak a párkányban ült, és bámult kifelé az albakon. Addig figyelte a hosszú utat, míg nem Germánia bukkant fel rajta- egy kis fehér csomaggal. Gilbert elszaladt az ablaktól, le egészen az ajtóig. De megilletődött, ezért elbújt a nappali ajtaja mögé, és onnan figyelte a bejárati ajtót. Mi lesz ha az új ország már most erősebb nála? És ha awesomebb? És ha helyesebb? És ha őt jobban szereti majd a nagyapjuk? Germánia belépett az ajtón. Egy pillanatra meglepődött amikor látta hogy unokája nem várja őt, de tudta, hogy figyeli. Elindult hát az emeletre, és Prussia halkan követte. Megvárta míg Germánia bemegy a babaszobába, és utána ment. Egy darabig tanácstalanul állt az ajtóban, ám nagyapja behívta. Közelebb ment a kiságyhoz, és felkészült a látványra. Ám amint belepillantott, hatalmasat csalódott. Germánia észrevette ezt.
 - Ő itt a kistestvéred, Ludwig.
 - Ez a kis izé? Ez egy ország? Még gyarmatnak se jó, nem hogy országnak! Kesesesesese~
 - Ugyan. Egyszer hatalmas és erős országgá fog válni. A világ egyik vezető hatalma lesz. Még te is fel fogsz rá nézni. De amíg ezt el nem éri, neked kell róla gondoskodnod. Támogatnod kell őt, és példát kell mutatnod. Tudom hogy jó bátty leszel.
 - Ez butaság! Még hogy ez nagyobb ország mint én, hmpf!
Prussia duzzogva ráhajolt a kiságy szélére. Ahogy lógatta a kezét és mérgesen a pici országot nézte, Ludwig elkapta az ujját, megfogta és ránevetett. A babanevetés meglepte Gilbertet, de mosolyogva hagyta, hadd játszon a csöppség az ujjával. Ahogy Germánia nézte őket, egy könnycsepp futott végig az arcán. Rohamosan gyengült, egyre nehezebbé vált minden. Érezte, hogy hamarosan el kell mennie. Nem láthatja ahogyan ez a két kis csöppség felnő. Nem láthatja milyen erős országok lesznek belőlük, milyen hatalmasra nőnek majd. Ahogyan Róma sem az ő unokáit. Elmennek, de együtt. Mindkettejük számára nehéz idők ezek, hiszen az ő unokái is kicsik még. De ha menni kell, hát menni kell. 

Az este átlagosan telt, Germánia semmit sem mutatott ki. Így a kis Prussia sem vett észre semmi különöset. De tudta. Érezte, hogy nagyapja el fog menni. Csak nem tudja mikor. Miután két mesét is végighallgatott, hosszasan ölelte nagyapját. Nem akart sírni. Ahogyan Germánia sem. Mégis, az öreg ország arcán végigfutott pár csepp, amit igyekezett elrejteni unokája elől. Ölelkezve maradtak a sötétben, egészen addig, míg Prussiát el nem nyomta az álom. Germánia lefektette, megpuszilta, és kiment az ajtón. Bement a pici Ludwighoz, homlokon csókolta, hátrasimította aranyszőke haját, és kiment. A dolgozószobába indult. Már régóta fogalmazott levelét elővette a felső fiókból. Végre sikerült befejeznie. Éppen időben. Hirtelen Róma fogta meg a vállát.
 - Itt az idő, Germánia. Mennünk kell.
Az öreg ország otthagyta a levelet az asztalon, és elindult barátja után. Még egyszer bepillantott Gilberthez. A forró könnyek égették arcát. A kis ország álmában is a nagyapját hívta. Majd megszakadt a szíve. Mihez fog kezdeni ez a két apróság egyes egyedül? Róma megfogta barátja vállát, és gyengéden húzni kezdte. Az egykor dicső, hatlamas országok kimentek a hátsókertbe, elindultak a hegyek felé, eltűntek a ködben. Senki sem látta őket többé.